Betegnapló – 10., befejező rész: Stable Disease, stabil állapot

– Szakmailag úgy mondjuk, Stable Disease, azaz stabil állapot – közölte dr. Horváth Magdolna főorvos, én pedig felütöttem a Google-t – ha pozitív dolgokról értesülök, bátran megteszem, de ha az ellenkezője történne, inkább a homokba dugnám a fejem –, és megtudtam: esetemben mindez a tumoros képződmények legalább 20 százalékos negatív méretváltozását jelenti.

Sőt, annál jóval többet! Talán említettem, hogy a számomra előírt kemoterápiás kezelés protokolljához tartozik a hathetenkénti CT-vizsgálat is. Ezt is Mátraházán végzik, csupán át kell sétálnom a folyosó egyik végéből a másikba, ahol (már nem is meglepő, amit állítok) ugyancsak kedves, barátságos nővérkék fogadnak. Egyetlen dolog van, amiért mégsem szeretek ide járni (a sugárzás mellett) az, hogy sokat kell várakozni – legalább egy órát, miközben a kontrollfolyadék szétáramlik a szervezetemben. Persze, tudom, ez semmiség a várólistákhoz képest, nem is panaszként mondom, csak izgága természetem tiltakozik időnként.

Már az első néhány CT-vizsgálat kimutatta a daganatok 30-40 százalékos csökkenését, a következő egy év során pedig semmilyen irányban nem változott a helyzet. (Régebben talán említettem azt is, hogy azért nem műtöttek meg, mert a tüdőm mellett mindkét mellékvesémben is találtak oda nem való dolgokat, vagyis áttétes tumorról van szó.) A leleteket minden alkalommal postázzák, így össze tudom hasonlítani az esetleges változást, de a főorvosnő és Pirók Tibor, gyógykezelésem koordinátora is állandó figyelemmel kíséri a folyamatokat. Úgy hallottam, az orvosszakma már azt is sikerként értékeli, ha a daganatok nem növekednek, ezért külön öröm, ha még csökkennek is.

Állapotom javulását támasztja alá az a két körülmény is, amelyek a gyógykezelésemben bekövetkeztek. Egyrészt a kemós kórteremben a kezdeti négy infúzió helyett már csak egyet kapok – idő közben ugyanis fokozatosan kiiktatták a szükségtelenné vált hatóanyagokat –, másfelől pedig az eddigi hathetenkénti CT-vizsgálatra is ritkábban kerül sor. (Közbevetem: állítólag ezt a fajta kemoterápiát, amit nekem írtak fel, csak kevesen viselik ilyen hosszú ideig. Hát, megértem, ha valaki nem bírja…)

Az említett változások kedvezően befolyásolják a hangulatomat is, szinte meg is feledkeztem a rendszeres hányingerről, csuklásról, végtagfájdalomról, pajzsmirigy-rendellenességről, vérszegénységről, vashiányról, máj-és veseproblémákról, övsömörről, meg már nem is emlékszem, mennyiféle nyavalyáról, amik csaknem egy éven át megkeserítették mindennapjaimat. A legfrissebb laboreredményem értékei kiválóak, s elmaradoztak azok a gyógyszerek is, amelyek az épp aktuális mellékhatás csillapítására szolgáltak. Szóval, nem mérgezem magam, ha nem muszáj. Immár dolgozom is, amennyit bírok, és a morgásommal nem kergetem őrületbe a környezetemet. (Utóbbi csak félig-meddig igaz, legfeljebb akkor nyekeregtem, amikor már nagyon untam az örökösnek tűnő rosszulléteket.)

Ráérős időszakomban kezdtem betegnaplót vezetni, nagyjából egy évvel ezelőtt. Visszalapozva az olykor a kelleténél dagályosabbra, máskor pedig kurtára sikerült feljegyzéseket, érdekes látni, miként változnak a dolgok. Talán a leginkább tanulságos az, hogy az ember, ha kibeszéli a problémáit, könnyebben elviseli azokat. Ezt erősítik az internetes platformokon olvasható hozzászólások is, amelyek szerzőinek nagy része együttérzésről biztosított, mások pedig itt „vallották meg”, hogy ők is hasonló cipőben járnak vagy jártak, csak eddig nem merték vagy nem akarták bajaikat megosztani a nyilvánossággal.

Természetesen előfordultak kritikusabb hangok is, amik némelyikével nem tudtam mit kezdeni. A legelkeseredettebbek azon kommentek gazdái, akik – érthető okokból – hozzátartozóik elvesztését nem tudják feldolgozni. Akadnak, akik a sorsot hibáztatják, netán egyik vagy másik orvost helyezik célkeresztbe. Utóbbival nem értek egyet, legalábbis, ahogy én megismertem őket, nagy tudású, áldozatkész gyógyítónak tartom valamennyiüket. Akiket pedig kritizáltam, például a saját közösségi oldalamon, nem szakmai kvalitásaik okán tettem, hanem az adott kiszolgáltatottságomban méltánytalannak tartottam a bánásmódot, ahogy hozzám viszonyultak. Igen, ilyen is előfordult, de pozitív tapasztalataimat megközelítőleg sem írják felül a visszásságok. A legfőbb bizonyíték erre, hogy itt lehetek.

És ne feledkezzek meg azokról sem, akik sejtetni próbálták, hogy elismerő szavaim a „protekciósnak” kijáró pozitív diszkrimináción alapulnak. Ez butaság, sőt, meglehet, hogy rosszindulatú megközelítés. Egyrészt azok a százak, akik betegnaplómhoz csatlakozva az „egészségügyisek” hasonló hozzáállásról számolnak be, aligha mind kivételezettek. Jómagam is sok-sok beteget láttam, akikkel egyformán humánusan bántak. Másrészt pedig sokszor leírtam, hogy az első hatvan életévemben legfeljebb a munkám révén jártam kórházban (Mátraházán még úgy sem), nem volt kapcsolatrendszerem, nem adtam senkinek hálapénzt, s akkor is a legnagyobb elismeréssel beszéltem gyógyítóimról, amikor sokesélyes volt, hogy kilábalok-e valaha a tüdőrákból.

Betegnaplóm tizedik, utolsó fejezetének a végére mit is írhatnék…? Biztosan kihagytam dolgokat, ha nem is szándékosan. Ám úgy gondolom, a lényeget sikerült összefoglalni, s ezzel talán erőt adni másoknak is, mert kimondott-kimondatlan célom ez volt. Most visszakerestem a Facebookon az első bejegyzéseim egyikét, amit még az elején, 2022 januárjában írtam. Ezzel zárom a történetet, mást ugyanis ezúttal sem mondhatnék:

„A többség nem meri vagy nem akarja szemtől szembe a magunkfajtáknak szegezni a kérdést, de azért akadnak, akik megteszik: milyen érzés együtt élni a halál gondolatával? Akit már megérintett a rák, annak ezzel minden percben szembesülnie kell. Nyilván vérmérsékletünknek, hozzáállásunknak megfelelően, de a gondolat nem enged el. Mutathatjuk, hogy erősek vagyunk, hogy ezt a harcot is megvívjuk és a végén mi győzünk, ettől függetlenül az elmúlás kilátásai határozzák meg létünk minden pillanatát.

Olyasmi ez, mint a bankokkal kötött egyoldalú szerződés: nem te diktálsz, hanem a pénzintézet, ami tetszőlegesen emeli a kamatot, srófolja fölfelé adósságodat, ha pedig úgy ítéli meg, hogy nem a kedve szerint törlesztettél, a nyakadra küldi a végrehajtót. És akkor nincs alku, viszik mindenedet.

Nem tudom, a sorstársaim hogy vannak vele, de én ezzel a lehetőséggel kelek és fekszem, a kettő közt pedig így élem mindennapjaimat, akkor is, ha őszintén hiszek a gyógyulásomban. Egyszerűen nem tehetek mást, mert vagy a szervezetem emlékeztet arra, hogy mibe keveredtem, vagy pedig az engem körülvevő gyönyörű világ, amit nagyon nem lenne jó még itt hagyni. Márpedig, ha a szépet meglátom, azonnal eszembe jut, hogy mit veszíthetek. Nem állítom, hogy eleve feladok mindent, és csüggedten a sarokba bújok – ezt nem tanácsolnám senkinek, aki hasonlóképpen járt, mint én –, de az sem lenne életszerű, ha úgy tennék, mintha ez lenne a normális valóság.”

Köszönöm, hogy elolvasták!