Betegnapló – 8. rész: Az élet a legjobb méreg

Többen kérdezték, nem untam-e a hosszas betegállományt, milyen dolgokkal ütöttem agyon a tétlenségre kárhoztatott órákat, napokat, heteket, amik összességükben kitettek egy évet. Szerencsés vagyok, soha életemben nem unatkoztam. Amikor a szemem rossz volt, hiányzott az olvasás, de azért felnagyított betűkkel képes voltam írni, például a betegnaplót is, emellett filmeket és meccseket is néztem, és a közéletet sem hanyagoltam el. Máskor a gyerekek és tündéri unokáink, Bejke és Hanga jöttek hozzánk, na meg van egy szeretni való kutyusunk is. Ha eltekintünk a tüdőráktól, azt mondanám, teljes az életem.

Na szóval, közélet. Lakóhelyemen képviselő-testületi tag vagyok, s csupán egyetlen ülést hagytam ki a gyógykezelésem következtében. Emellett vannak önként vállalt feladataim is, amiknek ugyancsak igyekeztem eleget tenni, ha nem is a korábban megszokott intenzitással. Ilyen például a karácsonyi készülődés: amióta képviselő vagyok, Selyp legforgalmasabb helyén, a négyes útkereszteződésben minden évben feldíszítünk egy fenyőfát, amire a helyi gyerekek is ráaggathatják a köznek szánt kis ajándékaikat, egy-egy díszt, plüssállatkát, szaloncukrot. Tudják, milyen jó érzés látni az örömüket? Teszünk ki karácsonyi üdvözlőtáblát is (Áldott karácsonyt, Selyp!), „Hozd és vidd” ajándékozást szervezünk – játékok, könyvek, ruhaneműk gyűlnek össze a közeli padokon, amikből aztán az arra járók válogathatnak –, de anyagilag is igyekszünk segíteni a rászorulókon. Mindezek megvalósításában nagymértékben számíthatok igazi lokálpatrióta segítőimre, akik nevét felsorolni sem lenne könnyű, olyan sokan vannak. Jó kis közösség kovácsolódott össze az elmúlt pár év során, maradjon ez így még időtlen időkig! Tavaly – akkor már tartott a gyógykezelésem – rengeteg terhet levettek rólam, és mindezt azzal is „tetéztük”, hogy idén tavasszal húsvéti dekorációval is készültünk. A gyerekek, de bízom benne, hogy a felnőttek is, nagy örömmel fogadták az ötletet. Már most jelzem, hogy a következő időszakban sem adjuk alább, nemsokára például ismét szervezünk hamisítatlan selypi karácsonyi hangulatot!

Betegnaplóm immár nyolcadik részét írom, ezért az Olvasók megértését kérem, ha olykor ismétlésekkel találkozhatnak. Az eddigi fejezeteket igyekeztem egy-egy téma köré csoportosítani, s ezúttal sem teszek másként.

Az aktuális bejegyzést erősnek szánt felütéssel kezdem, bár magam sem tudom, a mai világban mi számít erősnek: soha életemben nem próbáltam ki semmiféle drogot, nem hogy a keményebbeket, de egyetlen szippantásnyi füvet sem. És azt hiszem – bár egy rákos ember soha nem mondhatja, hogy soha –, amíg a tudatomnál leszek, ez már aligha változik. Nem álszentségből, hanem mert így alakult. Mondhatnám azt is, hogy „csak”.

A közvetlen ismerőseim tudják, hogy anyai ágon sajnos jellemző családunkra a daganatos öröklődés, s ezekből senki nem jött ki jól. Nagyszüleim, unokatestvéreim egy része, valamint két bátyám is rákban haltak meg, közülük az idősebbik 39 éves korában, vagyis még mindig csak 73 éves lenne. A végstádiumban vele voltam az utolsó pillanatáig, láttam, miken kellett átmennie, tanúja voltam, amikor már morfiummal igyekeztek enyhíteni a fájdalmán. Ezzel csupán azt szeretném mondani, hogy eljöhet a pillanat, amikor már nincs más választás, de amíg nem muszáj, távol tartanám magam a hasonlóktól.

Amióta nyilvánosságra hoztam a betegségem, nagyon sokan, nagyon sokféleképpen igyekeztek segíteni. Főként tanácsokkal, mi az, ami másnak bevált vagy beválhat. A javallatok között szerepeltek a kannabisz-származékok is, legális és nem legális formájukban egyaránt. Meglepően sokan ajánlották, hogy nyugtatóként, fájdalomcsillapítóként próbáljam ki a füvet. Mit felelhettem volna? Köszöntem az együttérzést, de egyrészt nem voltak elviselhetetlen kínjaim (a hányinger és a hasonló mellékhatások nem az a kategória), másfelől pedig prekoncepcióval viszonyulok ezekhez a szerekhez. Nyilván a betegség átértékelésre késztetne, ha egyszer eljönne az ideje. De még nem jött el, ezért amikor nagy-nagy köszönettel meghallgatok minden jó kezdeményezést, egyúttal arra kérek mindenkit, ne tekintse merev elutasításnak, netán bántásnak, ha nem fogadom meg az összes segítő szándékú ötletet, tanácsot.

Öreg kocsmás vagyok, pontosabban voltam, mert már nem járok, de lélekben az maradok. A tudatmódosítást azonban nálam mindig a pálinka és a sör jelentette, vadabb éveimben esetleg az olcsó bor, de ha úgy alakult, megittam a tojáslikőrt is. Kamaszként is elutasítottam viszont az akkoriban „divatos” szipózást, a nejlonzacskós ragasztószívást, a benzolos „repülést”. Nem vonzott, nem érdekelt, főleg pedig nem szerettem volna valamelyik kuka mögött végezni, ahogy annak idején nem egyszer előfordult a mi kis „csöves” szubkultúránkban. Most, évtizedekkel később, rocker mivoltomat ősz szakállal is vállalva, mi mást idézhetnék konzekvenciaként, mint a Tankcsapda-számot: az élet a legjobb méreg. (Ráadásul ez őszinte is, nem úgy, mint amikor Kis Grófót citáltam.)

Akik olvassák a betegnaplómat, láthatják, hogy nem győzök hálás lenni azért a mérhetetlen segítségért, amit a gyógyulásom érdekében kapok a családomtól, barátaimtól, az orvosoktól, az egészségügyi dolgozóktól és mindenki mástól, így a Tisztelt Olvasóktól is. Szerencsés vagyok, mert a munkám révén kollektív módon mondhatok köszönetet azoknak is, akikkel nem találkozhatok személyesen. Van viszont egy ember, akinek megkülönböztetett hálával tartozom, és ez eddigi írásaimból is lejöhetett már: dr. Horváth Magdolnának, a Mátraházai Gyógyintézmény pulmonológiai osztálya főorvosának, aki igazi támaszom volt az elmúlt esztendő során. Betegnaplóm következő fejezeteként a jövő héten igyekszem őt bemutatni, remélem, legalább megközelítőleg olyan személyiségként, ahogyan én megismertem. Aztán pedig, az utolsó részben, már csak a finálé marad hátra. Majdnem azt írtam, hogy a „happy end", de nem vagyok én olyan bátor...