Kedvetlen

Mikor kedvetlen az ember, akkor bárhol lehet, a kedve jobb attól nem lesz. Legalábbis azt hiszem. Ugyan biztos nem vagyok benne, de azt hiszem, ha e sorokat valami karibi szigeten írnám, akkor sem lenne több kedvem hozzá. Akkor a homokos part és a kék ég vonná el a figyelmem, most meg a szemerkélő esőtől járnak máshol a gondolataim, mint kéne. A munkától messze, egy kanyargós patak partján, ahol süt a nap, és a madarak éneke elűzi a rossz időt. Mezei virágok borítanak mindent, a méheket pedig nem bombázzák esőcseppaknák. 
Hát igen, borús napunk van megint, pedig háttal nem kezdünk mondatot. De mit csináljak vele, ha sehol egy fia napsugár, ázott szemét és kilapult giliszták szaga lengi be a várost. A száraz portól mondjuk biztosan jobb, de ha így haladunk tovább, akkor érzem, elér a végzet: a nyár végére ledönt a lábamról az angolkór. 

Pedig tavaly mennyire örültünk volna ennek az esőnek, most meg már a hátunk közepére se kell. Semmi se jó. Ilyen az ember. Nem tud meglenni az esővel, de az aszállyal sem. Nem tud meglenni magában, de embertársaival sem képes együtt élni. Ha városban lakik, akkor a természetbe vágyik, a természetet meg pusztítja maga körül. Azt hiszem, ezt látják fentről is, épp ezért jön most dézsástól az égi áldás. Tavaly megpróbált minket kiszárítani, abból nem lett siker, így most taktikát váltott és kiönteni akar minket, mint paraszt az ürgét. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás Shutterstock.)