A csigát se!

Annyi apró kis csigát még sohasem láttam és kerülgettem lámpafénynél, biciklivel, mint idén júliusban egy eső utáni – még sötét – hajnalon az Andornaktálya és Nagytálya közötti kerékpárúton. Valahogy sikerült megoldani úgy a helyzetet, hogy el sem estem, és egyetlen csigaház sem roppant össze. Nem az a szándékom, hogy azt fitogtassam, milyen jó ember vagyok, hanem csak jelezni akartam: számomra, múló ember számára a világmindenségben meghatározó az élet. Még a gyíkoké, a gilisztáké, nem hogy az emberé. 

Ezzel szemben a csütörtöki, emberölés ügyében az Egri Törvényszéken tartott ítélethirdetés lehetett már vagy az ötvenedik-hatvanadik olyan tárgyalás, amelyben gyilkosság miatt marasztalt el a bíróság egy vagy több vádlottat, s én pedig meghallgattam, lejegyeztem és megírtam, mi lett a verdikt. Öt tucat életet kioltó cselekmény, és mindegyik más. Némelyikre közülük még magyarázat is adható. Megérteni, megfejteni azonban egyiket sem lehet abból a szempontból, hogy mi visz rá egy embert, hogy egy másik ember életét elvegye. Az írásba foglalt parancsolat, a „Ne ölj!” a jelek szerint bizonyos jellemű embereknél nem visszatartó erő, s nagyon úgy fest, hogy adott szituációban a világi büntető törvények által beígért büntetés sem fogja vissza a lendülő kalapácsot markoló kezet. Mi pedig, akik véleményt formálva ítélkezünk, jó ha vigyázunk: még gondolatban sem kívánhatjuk büntetésként a gyilkos hasonló halálát. Ha így tennénk, mi is „olyanokká” lennénk.