Premizálás

Azt olvastam a minap, hogy a Sport szelet idén ünnepli a 70. születésnapját. A rumos-csokis ízű édesség születése után tíz évvel világra jöttem én is. Máig a számban érzem gyermekkorom kedvenc hétköznapi csokoládéjának – az ünnepnapi a piros mogyorós volt – aromáját. Mázlista voltam: óvodából, majd iskolából hazafelé a sarki kisbolt mellett vezetett el az utam. Kezdetben a szülőktől kikönyörögött, később az itt-ott talált 10 és 20 filléresekhez hozzácsaptam a kenyér vagy szódavíz vásárlására kapott pénzből visszajáró filléreket, amelyeket borravaló gyanánt megtarthattam. Mindet Sport szeletre költöttem. 

A legemlékezetesebb esetem e csokival negyedikes koromban történt. Mai megértése meglehetősen régi születési dátumot feltételez. Az úttörők 12 pontját kellett megtanulnunk egy délután. Addig senki sem mehetett haza, amíg fel nem mondta kívülről. Biflázni kezdtem, ám sehogy sem ment, mert kilenc évesen egyáltalán nem értettem, úttörőként hogyan erősítem majd a népek barátságát, s hogy miként dolgozok felelősséggel – ahogy akkoriban nevezték – a Magyar Népköztársaságért, vagy hogyan gyarapítom és védem a szocialista társadalom értékeit. Már jó ideje izzadva lapítottunk valamennyien, amikor szigorú vizsgáztatónk a korabeli premizálás mintapéldájaként közölte, a 12 pontot hibátlanul felmondó első három lurkó Sport szeletet kap. Negyedóra múlva hazafelé betértem a kisboltba. Addig már rég elfogyott a jutalomcsokim.