Erdélyi útinapló – 2. rész: Csíksomlyó összekapcsolódik a hittel

Több mint negyvenegy éve, 1982 májusának végén jártam először Erdélyben, s ezzel együtt Csíksomlyón is. Teljesen véletlenül alakult úgy, hogy Pünkösd éppen ottlétem hétvégéjére esett, így a barátnőm – későbbi feleségem – örömmel újságolta, hogy adott a program, részese lehetek a Kárpát-medence, s egyben az összmagyarság legjelentősebb búcsújának, mindössze néhány kilométernyi gyaloglás az egész.

Utóbbi akkoriban még nem jelentett gondot, kiváltképpen, hogy Csilla, a majdani nejem út közben megmutathatta a középiskolát is, ahol már javában készült az érettségire. Csíkszereda egyik legszebb épületéről, a jelenlegi Márton Áron Katolikus Főgimnáziumról van szó, amit az akkori rendszer a kevésbé emelkedett Matematika-Fizika Líceumként tartott számon. Valóban gyönyörű hagyatéka a nemzeti emlékezetnek – csakúgy, mint a Hargita megyei Törvényszék épülete, a Városháza vagy éppen a Mikó-vár –, napjainkban pedig még inkább, hiszen idő közben tatarozták, s nem is mulasztja el senki megcsodálni, aki arra jár. Annak idején is kiemelkedett a Ceausescu-barokk lakótelepek lehangoló habarcstengeréből; ha az épületet elhagyva jobbra kanyarodunk, valóban csak alig órányi kényelmes sétára van szükség, hogy a Szék útján felballagva a templomhoz érjünk.

Akkoriban még nem volt szokványos az anyaországi turistabuszok és a kilométeres sorokban araszoló autók látványa. Javarészt a környéken élő sokaság – köztük az egyházi lobogók alatt, gyalogosan érkező zarándokok – töltötték meg az ünnepi szentmisének helyet adó hegynyerget, ahol a most ismert, Makovecz Imre által tervezett Hármashalom-oltár sem állt még. A környéket jellegzetes, az úton-útfélen rostélyokon sütött mics – fűszerezett darált hús – illata lengte be, az árusok pedig óvatosan bántak a rendszer által nem túlságosan preferált, vallási színezetű relikviáikkal. Ami elsőre feltűnt: a búcsúban nagyon sok volt a csángó, akikről azt sem tudtam, kifélék-mifélék, csak azt láttam, hogy öltözékük, viselkedésük merőben eltér a székelyekétől.

Miután a 80-as évek legelején a mind műszakilag, mind megjelenésüket tekintve ócska helyi járatú buszok – ahogy egyébként a távolságiak is – az üzemanyag-spórolás jegyében alig-alig közlekedtek, taxi pedig mindössze három volt a megyeszékhelyen, életemben nem gyalogoltam annyit, mint az idő tájt. Így viszont legalább volt alkalmam rácsodálkozni mindenre, ami itthon – hiába, hogy ugyanazon politikai tábor tagjai voltunk – talán még a kommunizmus legkeményebb éveiben sem volt szokványos: az autóbuszok tetejére szerelt hatalmas gáztartályokra, az üzletek többnyire befőttekkel megrakott polcaira, az italozási szokásokra – a kiürült üvegeket az asztal lába mellé sorakoztatták –, és a piti korrupcióra. Bizony, előfordult, hogy a kalauzt megvesztegetve, egy tábla csoki ellenében vonatoztam Kolozsvártól több száz kilométeren át Brassóig, vagy hogy a vámos meglátta a két doboz Symphonia cigarettát a pakkomban, vigyorogva zsebre rakta, s eltekintett a további kutakodástól.

Órákon át tudnám sorolni akkori kalandjaimat, kezdve attól, hogy a bejelentés nélkül megszüntetett szerelvény helyett lovas szekéren döcögtem Sepsiszentgyörgytől három megállónyit, egészen addig, hogy néhai apósommal olykor végigittuk az összes kocsma szegényes kínálatát (Csilla egyszer meg is kérdezte: tulajdonképpen hozzá járok, vagy az apjához...?), s itthon mindezeket hitetlenkedve hallgatták ismerőseim.

Bevallom, az első csíksomlyói szentmisére viszont nem emlékszem, noha jelenlétünket fényképek is igazolhatják. Talán a tobzódó élmények okán, talán azért, mert inkább a barátnőmre koncentráltam, netalán azért, mert meg sem vártuk az istentisztelet végét, ez valamiért kiesett a memóriámból. Azóta viszont alig telik el olyan látogatás – akár pünkösd, akár nem –, hogy az egyik első utunk ne Csíksomlyóra vezetne. Mindketten katolikusok vagyunk, ám egyikünk sem bigott, ez a kegyhely azonban fontos számunkra. Talán reménytelen kísérlet volna megmagyarázni, miért vagy hogyan, de megérint bennünket a hely… szelleme? Szakralitása? Egyetlen egyszer éreztem hasonlót, amit itt minden alkalommal: amikor Lourdes-ban megláttam a barlangot és a forrást. És ez még inkább így van azóta, hogy olyan betegséget diagnosztizáltak a szervezetemben, aminek a túlélési esélye napjainkban egyelőre kisebb, mint mint amennyivel estéről estére nyugodtan hajthatná álomra a fejét az ember. A hitről beszélek.

Elnézést kérek a másfajta leírást kedvelőktől, de a csíksomlyói részt taglalva nem kerülhettem meg a szubjektivitást. Visszatérve a kegyhelyhez: a Szűzanya-kultusz mindig is erősen jelen volt a magyarok hit- és lelkivilágában. A somlyói oltár főalakja, a 15 század elején hársfából faragott, több mint két méter magas, a Nap sugaraival körülölelt, karján a kis Jézust tartó Mária-szoborhoz megannyi legenda fűződik, amelyek közös nevezője, hogy az ismeretlen művész alkotása sérthetetlen: az évszázadok során sem kard, sem másfajta eszköz nem tudott kárt tenni benne. Így a székelyek – és általában a magyarság – úgy tekintenek rá, mint ami oltalmazza őket, menedéket biztosít számukra. Régi szokás, hogy a zarándokok megsimogatják a szobor lábát, ruhájukat hozzáérintik. A szobor elkészülte előtt is meglévő, régi székely Boldogasszony-kultuszhoz kötődő „Napba öltözött asszony” elnevezése Babba Mária, s a csángók a mai napig így emlegetik.

Az idén kétszer jártunk Csíksomlyón, egyszer pünkösdkor, egyszer pedig a napokban. Talán utóbbinak is tulajdonítható, hogy útleírásom ezen része nem klasszikus bédekker lett. Alighanem az életigenlés hozta így, de ennyi kitérőt talán megérdemelt a fejezet.

Az útinapló első része itt olvasható.