Lángos

Kedd óta hivatalosan is hungarikum a lángos hazánkban. A hetvenes években szinte minden nap az volt a tízóraim az általános iskolában. A nagyszünet közeledtét már előre jelezte az osztálytermekbe is beszűrődő illata. A helyi vasútállomás utasellátójából szállították a frissen sütött, még forró csemegét, és egy forint tíz fillérért még az örökké éhes kiskamaszgyomor sem háborgott addig, amíg az utolsó tanóra végeztével otthon neki nem láthattam az ebédnek.

A kenyérlángos is gyakori finomság volt a szülői ház asztalán. A szomszédunk a helyi pékségben dolgozott, és időről időre kedveskedett nekünk frissen gyúrt tésztával. Nagymamám reggel féldecivel honorálta a munkából hazatérő szomszéd kedvességét, és mire reggelire került a sor, már illatozott is a frissen sütött kenyérlángos. 

Iskolás koromban minden nyáron voltam a szüleimmel a Balatonnál. A szakszervezeti üdülőben volt lehetőség magunkra főzni, de én reggelente inkább elnyargaltam a lángossütőhöz, hogy aztán a strandon is azt figyeljem, mikor érkezik degeszre tömött kosarával a lángosárus. Esténként már-már testi fenyítés kilátásba helyezése tudott csak eltéríteni a lángos vacsorázásától. 

Néha még meg-megkóstolom a strandokon, de valahogy nem az igazi. Már alig találok olyat, amelyiknek az íze emlékeztetne a hajdanvolt finomságra. Az is lehet, hogy csak megöregedtem. De a mára hungarikummá nemesedett lángos, a gyermekkort idézve, örök kedvencem marad.