Pogácsa

A őszi hűvös reggelen pogácsát gyúrok, miközben előadást hallgatok a mesterséges intellgencia (MI) térnyeréséről. 

Mindent meghallgatok mostanában, ami erről a témáról szól, mert tudom, hogy alapjaiban rendezi át az életünket néhány éven belül. Mondják, minden tudással rendelkezik, amit az emberiség felhalmozott mostanáig, s kiválóan helyettesíti az embert, ha munkáról van szó. Az alkalmazás precíz, megbízható, észszerűsíti és lerövidíti a munkafolyamatokat, s ráadásul 24 órán át képes minderre. 

A visszatérő kérdés az, hogy mit csinál majd a munkából kiszorult ember a felesleges szabadidejével, illetve, hogy miből fog megélni. Ez utóbbira elfogadható válasznak tűnik az alanyi jogon járó alapjövedelem, amely elegendő a létfenntartásra, de mi lesz a felszabadult idővel? 

Kitartóan dagasztom a tésztát. Bár van robotgépem, ami elvégezné ezt helyettem, de ha időm van, szeretem ezt puszta kézzel tenni. Valamiért azt gondolom, hogy az emberi kéz érintése, melege, nyomatéka, a szándék, hogy örömöt okozzak szeretteimnek, lelket kölcsönöz a matériának. 

Kelt tésztáról lévén szó, a recept szerint félóránként háromszor kell megismételni az újragyúrás folyamatát. Másfél óra, míg a tészta formálható lesz, újabb fél óra, míg sütőbe kerülhet. Illatos, omlós a végeredmény, s hálás, aki kóstolja. 

Kérdezem, vajon az MI milyen pogácsát sütne? 
 

Mondják, hogy mindenféle tudással rendelkezik