Mókakert

A korán jött tavaszban szeretek az ebéd utáni „kajakóma” elűzésére a kertünkben időzni, mielőtt folytatnám a munkámat. Már érezni a föld kipárolgásának jellegzetes illatát, és megrohannak a szülőházamban történt ifjúkori emlékek, mint a hajdani konyhakerti veteményezések. 

Mintha egész télen erre vártak volna, már az első ültetésnél mindig a nyomomba szegődött hajdan Berci kutya és jobbkeze, Mici cica, hogy a jó munkához feltétlenül „szükséges” lábatlankodók ne hiányozzanak. A veteményezésre kinézett területen persze mindig katasztrofális állapotok fogadtak: rendre akár biliárdozni is lehetett volna az ősszel felásott, de tavaszra simára taposott földön. Ilyenkor az ujjammal kopogtattam kérdőn a több száz, tökéletesen kirajzolódó tappancslenyomata egyikét a főállású házőrzőnek. Berci erősen megszimatolta a németjuhász méretű nyomokat, s az ujjamat megnyalva szemrebbenés nélkül közölte, a macska tette tönkre az őszi munkámat. Erre Mici rendre azzal fejelt a bokámba, hogy Berci egy mihaszna alak. Nézetkülönbségük ekkor mindig atrocitássá fajult, s a kutya a porta másik végéig üldözte a macskát, de végre dolgozhattam. A határból bekíváncsiskodó kotnyeles szélben nyirkos hátam az ingembe törölte magát, míg a derekamat nyújtóztattam a kész ágyások felett. 

Mai lakhelyem kertjében gyümölcsfák sorakoznak, nincsenek ágyások. Már nem is lesznek, hamarosan hinta, csúszda, homokozó – igazi mókakert épül itt az unokáknak.