Kollégánknak hiányérzete van, mert Orbán Viktorral munkája során sohasem találkozhatott

A múlt század kilencvenes évei szűkebb környezetünkben, Egerben is a média sokszínűségét jelentették. Dúskálhatott a város lakossága rádiókban, televíziókban megyei napilapokban egyaránt, hiszen mindenből legalább kettő volt. Ki ne emlékezne például arra a rádióra, amelynek műsorvezetői a Katona tér és a Sándor Imre utca sarkán egy üvegfal mögött produkáltak adást az éterbe, versengve a Zakar János féle Rádió Egerrel? Az akkoriban induló Szent István Rádióra, vagy a TV7-re, amelyet Nagy Attila – később a TV Eger vezetője, majd az Antenna Hungária igazgatóhelyettese – irányított, emlékszünk-e még?

Ha már neveket említettem illik sorolni ezen ősrégi médiumok meghatározó arcai közül néhányat. Dorkó Zsuzsát, Nagypál Ákost, Boza Imrét például a TV Egertől, Keszthelyi Valériát, Ládi Erikát a TV7-től. De kihelyezett stúdiója volt a Magyar Rádiónak is, Szegedi Erzsébet, Jónás Zoltán és Hubai-Grúber Miklós neve kívánkozik ide. Ekkoriban indultak az országos kereskedelmi csatornák is, amelyekhez pályázni lehetett. Biztos forrásból tudom, hogy az RTL-nél próbálkozott Keszthelyi Vali, ám egy másik vidéki lány, a pécsi illetőségű Erős Antónia nyerte el azt a műsorvezetői állást, amit azóta is betölt.

Az említett sokszínűség "lehanyatlásának" okát megérteni segítő kulcsmondat valószínűleg Nagy Attila szájából hangozhatott el először szűkebb sajtós környezetemben. Azt találta mondani – már a TV Eger vezetőjeként –, hogy a televíziózás nem szól másról, mint arról, hogy készíteni kell valamiféle "műsorocskát" amit a reklámok közé beilleszthetnek. Elnézve a mai műsorfolyamokat, tökéletes jóslattá lett ez a gondolata. Egyúttal annak is magyarázata, hogy a gazdaságos működés feltétele részben a hirdető, másrészt a műsorfogyasztó. Amennyiben a piac nem bírja el a kettőzéseket, bizony ki is végzi a duplikátumok valamelyikét.

Ennél a pontnál el is érkeztünk ahhoz az ezredfordulót két évvel megelőző pillanathoz, 1999. február 1-jéhez, amikor a két megyei nyomtatott napilapból egy lett. Huszonöt év távlatából, és mindig is vállalkozói szerződéssel, külsős munkatársként – tehát bizonyos értelemben kívülről szemlélve – azt kell, hogy mondjam: a nyomtatott és szabad újságírás "aranykorszaka" kezdődött ekkor el, közel 30 ezres előfizetői példányszámmal az Axel Springer égisze alatt.

Megyénként külön-külön kiadók és lapszerkesztőségek működtek ekkor, az AS az ország hét megyéjének napilapját adta ki. Szűkebb pátriánkban ez időben Kiss Sándor vezette a kiadót, a főszerkesztő pedig Stanga István volt. Maga a kiadó és a szerkesztőség mai léptékkel mérve egy monstre szervezet volt, úgy 60-70 embert biztosan foglalkoztatott, miközben külön irodája volt Gyöngyösön és Hatvanban, de Egerben is nyitott egy plusz irodahelyiséget a Barkóczy utcai mellé a Széchenyin.

Tíz évig tarthatott körülbelül még az a "boldog" állapot, hogy minden megyei napilapnak önálló kiadóvezetése volt. Kiss Sándort Perjési Attila, majd Fodor Beáta váltotta ezen a poszton. Utóbbi egy ideig főszerkesztőnk is volt. Apropó, főszerkesztő! Ennek a legfontosabb státusnak negyedszázados Hírlapos időszakom idején több birtokosa is volt. Stanga Istvánt egy olyan céges átszervezéskor, amikor minden megye máshonnan kapott főszerkesztőt Varga Ottó váltotta. Őt a Szolnokról érkező Laczi Zoltán követte, majd ismét Stanga István következett. F. Molnár Attila jött a sorban Szolnokról röpke két hónapra, utána Fodor Beáta, majd Porcsin Zsolt, akit a mostani főszerkesztő, Kühne Gábor váltott.

De nem csak főszerkesztőkkel, hanem szerkesztőkkel is dolgozik együtt az ember fia, ha már újságírásra adta a fejét. A Hírlapnál konkrétan előbb csupa férfiemberrel: Havas András, Kühne Gábor, Suha Péter, Szalay Zoltán, Szilvás István. A listából az is kitűnik, hogy az ABC rendbe történő állítást is gyakoroltam. A pálya elnőiesedésének lehet az az egyik jele, hogy a mai szerkesztők lányok, pontosabban asszonyok: Gidai Zsanett, Guti Rita, Palágyi Edit. Dícsérni, kritizálni a fenti listából senkit sem fogok. A maguk módján mesterei a szakmának, nem véletlenül kerültek az őket megillető "polcra".

Apropó: elnőiesedés. Ez a tendencia jellemzően az online újságírás megerősödésével, úgy is fogalmazhatok, felülkerekedésével vált igazán erőssé. A 2007-es online kezdetekkor még kettő az egyhez volt a férfi-nő arány (Lovász Anikó, Sike Sándor és Suha Péter alkották a heol.hu csapatát), mára ez már az ellenkezőjére fordult. A 17 évvel ezelőtti, a Trinitárius utcai épületbe való költözést megelőzően négyszemélyes irodákban dolgozhattunk újságíróként a Barkóczyn. Az egri társaság női szakaszát a Barta Katalin, Négyessy Zita, Szuromi Rita trió míg a férfiakét a Budavári Sándor, Kovács János, Mentusz Károly és jómagam alkottuk.

Külön iroda nélküli jövés-menésben voltak a fotósok: Gál Gábor, Lénárt Márton, Ötvös Imre, Perl Márton, Pilisy Elemér. Külön szobája volt ugyanakkor a Fesztbaun Béla vezette sportrovatnak, benne Bajzát Ráfaelnek, Bódi Csabának, később Sike Károlynak. Ennél a pontnál kell levonni azt a tanulságot is, hogy Felsőtárkány a sportújságírás egyfajta bölcsője, hiszen a két tárkányi, Bajzát Rafi és Sike Karcsi mellett az ugyancsak őstárkányi Budavári Sándor is sportújságíróként – sőt rovatvezetőként – ténykedett előbb, s jómagam is a sportrovatnál kezdtem a Napnál.

Miután ez az írás a három évtizedre való visszatekintés harmadik részeként kicsit névsorolvasásra emlékeztet, úgy érzem – a teljesség igénye nélkül – ki kell bővíteni a listát azokkal az országosan is ismert személyekkel, akikkel munkám során személyesen találkozhattam. Hozzáteszem: ezekre a találkozásokra az újságíró szakma ajándékaként tekintettem mindig. Már most előre bocsájtom egy név nagyon hiányzik a lajstromból. A jelenlegi miniszterelnök, Orbán Viktor vármegyénkbeli dolgairól sosem volt szerencsém tudósítani az olvasóinkat. Pedig ha csak a jelenlegi kormánykoalíció azon jeleseit nézzük akikkel találkozhattam, sorolhatom Semjén Zsoltot, Áder Jánost, Mádl Ferencet, Kövér Lászlót, Szijjártó Pétert, Varga Mihályt, Tállai Andrást, az újabbak közül Tuzson Bencét, vagy a nem politikus, de a politikához igencsak közel álló Bayer Zsoltot. Vele az akkor még működő Hozam Klubban hozott össze a munka.

A három évtized során – vidéki újságíróként – megadatott találkozni és interjút készíteni Göncz Árpáddal, két alkalommal Gyurcsány Ferenccel, a Legfelsőbb Bíróság egykori elnökével Lomniczi Zoltánnal. A horgászoldalba készült interjúm Koncz Gáborral, Reviczky Gáborral. Megszólaltathattam Kovács Katit, vagy Demjén Ferencet, ott állhattam Puskás Öcsi mellett, amikor az egri Szent János utcában a Szent János Hotelt avatták a 90-es évek második felében. Szűkebb pátriánk, Heves vármegye szülötteként gyarapítja a lajstromot az "ősfideszesből" liberálissá lett Fodor Gábor, vagy a Jobbik egykori elnöke, Vona Gábor, akivel a Törvényszék tárgyalótermében hozott össze a sors, de legfőképpen a munka – a Magyar Gárda gyöngyöspatai ténykedése miatt idézték –, illetve egykori munkatársamat, Korózs Lajost, mint államtitkárt faggathattam újságíróként.

És ennyi "nagy név" után mégis azt kell mondjam, hogy a szakmát nem ez tette, teszi izgalmassá számomra, hanem az a hétköznapi ember, aki bízik az újságíróban, megkeresi, remélve: segítséget kap tőle valamilyen, – a közösséget is érintő – problémájának a megoldásában. És ez a gondolat lehetne akár a mottója is a visszaemlékező, nagyon szubjektívre sikeredett sorozatnak.