Gyász

A Covid éveiben sem gyászoltunk annyit, mint az elmúlt fél évben. Kis túlzással minden héten jött egy megrázó halálhír a rokonságból. A parancs az, hogy adjuk meg a méltó búcsút a távozónak, s ennek mindig igyekszünk eleget tenni. De amikor futószalagon érkezik a halálhírek garmadája, az embernek felocsúdni is nehéz a veszteségekből. 
Egyetlen kapaszkodó marad, az egymásban való hit, s hogy mindig akad egy barát, egy rokon, aki erősebb nálunk, és képes kezébe venni az irányítást. Én ezeknek az embereknek végtelen hálával tartozom. 

A gyász feldolgozása nehéz, az ilyenkor kötelező hivatali és egyéb procedúra idő-, pénz- és energiaigényes. Nem mindenkiben van meg a lélekerő, hogy ezt emelt fővel végigcsinálja. Jó esetben mindig akad egy ember, aki az ilyenkor nélkülözhetetlen higgadtsággal, együttérzéssel segít a „praktikumok” elrendezésében. Ekkor már csak a búcsúszertartás marad, ahol zokogunk, és hálásak vagyunk azért is, ha akad mellettünk valaki, aki átkarol, és támaszt nyújt a legnehezebb percekben. Ez a gyarló emberi dimenziója a búcsúzásnak. S van egy másik is, ami a hívő embernek mindig könnyebb. Hinni abban, hogy a halál pillanata csupán egy kapu egy másik dimenzióba való átlépéshez. Hogy csak a test porlad el, a szellem és a lélek örökkévaló. Az itt maradottak feladata az ehhez a kapuhoz való kulcsot keresni egy életen át. Boldog, aki jól keres, és megleli. 

(Főoldali képünk illusztáció, forrás: Shutterstock)