Só

Kedvenc gyerekkori meséim közé tartozott Benedek Elek: Só című meséje. Egy öreg királyról szólt, aki úgy döntött, hogy három lánya közül annak a adja a legszebbik országát, amelyik őt legjobban szereti. Az első azt bizonygatta, hogy úgy szereti, „mint a galamb a tiszta búzát”. A második leány válasza ez volt: „mint forró nyárban a szellőt”. A harmadik látszólag gagyi választ adott: „mint az emberek a sót”. 

A király száműzte is a legkisebbet, aki sokáig tengődött egy erdei odvas fában. Aztán egy királyfi rátalált, hazavitte és feleségül vette. A királylány elmesélte, hogy jutott a mostoha sorsra, s párja kitalált valamit, amitől visszafordult az öreg király szíve. Pompás lakomára hívta, azonban a fogások nem voltak megsózva. Az öreg ekkor látta be, hogy tévedett. 

Ez a mese a napokban újra eszembe jutott, amikor a perzselő forróságban tápláló, egyszerű étkeket főztem. Csipet só nélkül nem készülhet semmi, ami jó – erre jutottam. A gyümölcslevesbe, a palacsintába, de még a tejbegrízbe is jár egy icipici. Mára jutottam el oda, hogy ráébredtem, az se mindegy, milyen só. A boltokban ezernyiféle van. Tengeri, finomított, jódozott, asztali, durva szemcsés, Himalája, Holt-tengeri, és még sorolhatnám. Aztán rábukkantam a Parajdi sóra. Ez itt nyíltan a reklám helye, jutalékot ugyan nem kapok érte. Jártam egykor Parajdon a sóbányában, de nem tudtam, hogy micsoda kincset rejt. Sózzunk jól! 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Shutterstock)