Ég veled!

A feleségem idén is lekvárt főzött az összes szilvánkból. E gyümölcsről óhatatlanul a szülőházam jut eszembe. Gyermekkoromban, mondhatni, „hétszilvafások” voltunk, épp ennyi szilvafa termett a kertünkben. Nagymamám ősz elején mindig a tengernyi kékeslila gyümölccsel foglalatoskodott: lekvárt, befőttet készített belőlük. A földre hullott szemeket is összeszedte, s a kert végében álló hordóba dobta. Kisgyerekként nem értettem, miért, akkor még a szaga sem tetszett a jófajta cefrének. A házi pálinkafőzés még rejtélyesebb volt, mert arra az időre mindenki zárta a faluhelyen akkoriban még gyakran sarkig nyitott utcai kaput, nehogy finánc toppanjon a portára váratlanul. Évekig főztem magam is a nedűt, egészen az öreg szilvafák kiszáradásáig.

A keddi lekvárfőzés közben – egy-egy újságcikk írásának szünetében – bekukkantottam a konyhába. Az illatozva rotyogó masszát figyelve már csak emlékfoszlányként sejlett fel a hajdani, házilag barkácsolt pálinkafőző sistergése. Helyette az unokáink arca tűnt fel előttem. A nagyobb már ötéves, tavaly is nagyon ízlett neki a szilvalekvár. A kisebbnek is megünnepeltük már az első szülinapját, és nála sincs másként: a nagymamák főztje ősidők óta kódoltan minden unoka kedvence. Azt persze egy szóval sem állítom, hogy a régi jó pálinkák zamata eszembe se jutott, de már nem számít, ha az unokák a lekvárt szeretik. Hiába, az idő múlásával megváltozik a fontossági sorrend, és ez így van jól! Ég veled, pálinka! 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás Shutterstock)