Iksz

Régi születési és halálozási anyakönyvi kivonatokat meg házasságleveleket böngésztem mostanában. Az internetre sok ilyen felkerült egy családfaépítő oldal jóvoltából. A felmenőim, az ük-, szépapák és -anyák dokumentumait olvasgatva azt is láttam, ki volt az írástudatlan közülük. Az ükapám, Remete István földművesből kisbirtokossá küzdötte fel magát, de írni-olvasni nem tudott, erről tanúskodik a jókora X, amit az okmányaira tett aláírás helyett. Az ő Margit nevű leánya, a dédanyám már gondosan formázott betűkkel kanyarította alá a nevét. 

Azt hinnénk, az írástudatlanság már a múlté, s éppúgy a letűnt korok nyomorúságának egyik tanúbizonysága, akár a hajdan gyakori csecsemőhalandóság. A minap azonban a postán álltam sorban, és fura jelenetnek voltam a szem- és fültanúja. 

– Töltse ki nekem, aranyom! – kérte az ablak mögött ülő nőt egy hetvenes éveiben járó roma asszony. A postás hölgynek nem volt ínyére, hogy miközben hosszasan kígyózott a sor, ő valakinek a csekkjét töltögesse. Ám a roma asszony csak erősködött, majd beismerte: „Én nem tudok írni!” 

Várva a soromra abban reménykedtem, az írástudatlanok utolsó generációjának egyik tagját láthatom. Csakhogy azt olvasom: a mai nyolcadikosok közül sok a funkcionális analfabéta. Ők azok, akik tudnak olvasni, de nem értenek meg egy használati utasítást, s nem tudnak kitölteni egy adatlapot. Ez azonban már nem a múlt, hanem a jövő nyomorúsága. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás Shutterstock)