Örök kedvenc

A hosszú hétvégén strandon is jártunk, és lángost kért ebédre a nagyobb unokám. A hetvenes években szinte minden nap az volt a tízóraim az általános iskolában. A nagyszünet közeledtét előre jelezte az osztálytermekbe is beszűrődő illata. A helyi vasútállomás utasellátójából szállították a frissen sütött, még forró csemegét, és egy forint tíz fillérért még az örökké éhes kiskamaszgyomor sem háborgott az otthoni ebédig. A kenyérlángos is gyakori finomság volt a szülői ház asztalán. A szomszédunk a helyi pékségben dolgozott, és időről időre kedveskedett nekünk a friss tésztájával. Nagymamám reggel féldecivel honorálta a munkából hazatérő szomszéd kedvességét, és hamarosan illatozott is a frissen sütött kenyérlángos. 
Iskolás koromban minden évben nyaraltunk a Balatonnál. A szakszervezeti üdülőben volt lehetőség főzni, de én reggelente inkább elnyargaltam a lángossütőhöz, hogy aztán a strandon is azt figyeljem, mikor érkezik degeszre tömött kosarával a lángosárus. Esténként már-már testi fenyítés kilátásba helyezése tudott csak eltéríteni a lángos vacsorázásától. 
Néha még meg-megkóstolom a jellegzetes strandcsemegét, mint ahogy az unokámmal is a hétvégén. Ám, valahogy már nem az igazi, alig találok olyat, amelyiknek az íze megegyezne a hajdanvolt lángosokéval. Az is lehet, hogy csak megöregedtem. Ami a fontos, az unokámnak ízlett. A lángos talán, évtizedek múltán, neki is a gyermekkort idéző örök kedvence marad. 
 

(Főoldali képünk illusztráció: Shutterstock.)