Bátor Bányászokra emlékeznek Mátraderecskén

Mátraderecskén szeptember 8.-án délután három órától bányásznapi megemlékezést tartanak a községi parkban. Immár 74 éve hajtanak fejet a bányászelődök előtt a településen. A koszorúzással egybekötött megemlékezésre mindenkit várnak. Az alkalom apropóján Forgó Gábor polgármester egy történetet is megosztott közösségi oldalán, amelynek közlésére portálunknak is felhatalmazást adott. 

Édesanyja elemeséléséből tudja, milyen nehéz időket éltek át egykor, s milyen emberi sorsok rajzolódtak ki a múlt század ötvenes éveiben. A bejegyzés szerint a derecskei bányászokkal kapcsolatos családi történet, nem mese. Forgó Gábor édesapját az 50-es években többször internálták. A történetet így folytatja: Sokaknak ismeretlen fogalom talán az internálás, kényszerfogságot jelent.

Édesapja sok megpróbáltatásnak volt kitéve, egészen 1956 őszéig. A "bűne" az volt, hogy amerikai, azaz nyugati fogságban volt, másrészt több hangszeren játszott, többek között templomi orgonán is. Csodálatos bariton hangja volt. 

Forgó Gábor a továbbiakban így ír:  Amikor a közeli Recsken lebetegedett a kántor, az esperes úr édesapámat kérte meg, hogy helyettesítse. Pár vasárnapi misén ezt meg is tette. Majd jött érte a fekete autó. Hetekig, hónapokig nem tudtuk hol van. Nekünk ,a gyerekeinek soha nem beszélt róla. Nekem, már mint felnőttnek érdekes volt, hogy az öreg, a Nógrádban dolgozó bányászokkal nagyon szoros kapcsolatot ápolt. Különösen Salamon Bálint bácsival, akit csak úgy ismertek a faluban: Keskeny Baji.

Iskolából hazafelé jövet mindig várt a kapujuk előtt, váltottunk pár szót, majd azzal váltunk el: üdvözlöm Kiss urat! Mindig átadtam az üzenetét, amit édesapám nyugtázott, és csak annyit mondott: Bálint egy nagyon tisztességes, jó ember. Édesapám halála után édesanyám is beteg lett.

Akkor elmondott egy történetet, és azt kérte, ha ő előbb hal meg, mint Bálint bácsi, akkor az én kötelességem, hogy a temetésére elmenjek, és a létező legszebb, legnagyobb koszorút vegyem meg. 

A történet pedig ez: "Édesapám és internált társait valamelyik nógrádi szénbányában alkalmaztak kényszermunkásként. Csupa orvos, mérnök, pap, szóval nem kétkezi munkások, ráadásul rabokként nem is kaptak megfelelő ellátást. Csilléket kellett szénnel megrakniuk, a norma ki volt adva.

Ha nem sikerült, az őket őrző fegyveres őrök a puska tusával agyba-főbe verték őket. Egy hét után másik vágatba kerültek, s minden folytatódott. Csakhogy amikor a verésre került volna sor, megjelent az ott dolgozó bányászok csapata. A szénportól nem lehetett felismerni őket, de a csákányt magasba emelték. Előállt egyikük, és azt mondta a a fegyveresek parancsnokának, ha még egyszer bántják ezeket a szerencsétlen embereket, akkor egyikük sem megy ki élve innen. 

Azok elhúzódtak, féltek a bányászoktól. Édesapám és Bálint bácsi akkor ismerte fel egymást. Derecskeiek voltak valahányan. Azt mondták a raboknak, dolgozzanak nyugodtan, műszak végére meg lesznek rakva a csillék. Attól a naptól kezdve a bányászok az itthonról vitt ételüket is megosztották a rabokkal. Sajnos közülük már nem él senki, hiszen már én is csak édesanyámtól ismerem a történetet. Négy-öt éves gyermek lehettem, amikor mindez történt.

Ezekkel az évekkel, az akkori történésekkel soha nem kérkedett senki, leginkább felejteni szerették volna a megtörténteket.

Bálint bácsi temetése után találkoztam a lányával, Marikával. A temetőből jöttem. Megállított és megkérdezte, hogy miért vittem én olyan nagy koszorút az ő édesapja sírjára. Akkor mondtam el neki mindent. 

Mindig hálatelt szívvel fogok gondolni azokra a derecskei bányászokra, akik az életüket is kockáztatták embertársaikért. Sokan voltak, akik embert próbáló módon igyekeztek megélni, eltartani családjaikat. Megilleti őket a tisztelet és az emlékezés - fogalmazott Forgó Gábor közösségi oldalán.