Találkozások

Abból az alkalomból, hogy a Líceumban másfél száz egykori hallgató arany, gyémánt, vas és rubin díszoklevelet vehetett át, mondta az egyik fél évszázada diplomázó, hogy könnyeket csalt szemébe az ünnep. Nem saját maga miatt, hanem a találkozások okán gördültek le arcán az örömkönnyek. Sok olyan egykori évfolyamtársat látott viszont, akit 1974 óta nem is látott. Meglehet, a nevekkel baj volt, nem mindig ugrott az be, hogy kit hogy hívnak, az öregségjelek is felbukkantak a testen, a ráncok az arcon, de a szem, a jellegzetes arcvonások semmit sem változtak. Ott álltak egymással szemben, mintha csak tegnap léptek volna ki diplomájukkal az épület kapuján. Lényegében megfiatalodott az idő, öt évtizednyi ugrás volt ez, vissza a hetvenes évek elejére. Egy ilyen találkozásnak persze megvannak a hiányosságai is. Az idő szűkre szabott, futó mondatokban nem foglalható össze egy pedagógusi vagy akármilyen más életút. A „jól vagyunk és nagyok már az unokák” gondolatkörbe nem zsúfolható bele az a sok küzdelem, a fent és a lent, amit az élet ötven esztendő alatt képes produkálni. Nem foghatja dicsekedőre a nagy karriert befutó, igazgatói székig jutó tanár, de nem mondhatja el panaszát az egy életen át családi gondokkal – betegség, függőségek, csapodár férj – küzdő, nyugdíjig tanítói pozícióban „rekedt” öregdiák sem. Mosolyokba rejtik hát a rögösebb oldalt, s viszik haza magukkal. De nem is baj. Ezt a jubileumi napot nem erre találták ki. Egy 1936-os idegen szavak magyarázata szerint: örömünnep. 

(Főoldali képünk illusztráció: Shutterstock.)