Búcsú

Fiatal koromban, amikor járt a szüleimnek a Heves Megyei Hírlap, mindig átböngésztem a lapjait. Akkoriban kezdett megfogalmazódni bennem, hogy újságíró szeretnék lenni, bár elég bizonytalan kaparászás volt ez bennem eleinte. Volt két újságíró, akik írását teljes biztonsággal felismertem anélkül, hogy a cikk végén megnéztem volna­ a nevüket. Egyikük Barta Katalin, ahogy mi nevezzük, Katika­. 

Akkoriban volt olyan lehetőség, hogy diákok írását is be lehetett küldeni, és emlékszem, egy versemet, amit bevittem, ő vette át. Nem tudom elmondani, milyen büszke voltam, hogy nyomtatásban megjelent a művem (amit azóta gyerekesen romantikusnak érzek), és ez az élmény Katikához kapcsolódott. 

Pár éve, amikor felvettek a hírlaphoz, ismét találkoztam Katikával, immár egyenrangúként. Kedvessége, nyugalma, jósága sokat segített a kezdeti időszakban. Nem nézett le, mint sok helyen a tapasztaltabbak az újoncot, hanem kedvesen tanácsokat adott, és őszintén beszélt velem szakmai és személyes dolgokról. Sokat és sokszor beszélgettünk, bár nem sikerült annyit és annyiszor, amennyit szerettem volna. 

Katika mostantól otthona nyugalmából szemléli majd az eseményeket, egyedi stílusa nem színesíti a hírlap oldalait­. 

Megtisztelő, hogy a kollégája lehettem, hogy megismerhettem nemcsak az írásáról, hanem a személyét is a valóságban. 

Köszönök mindent, és boldog nyugdíjas éveket kívánok jó egészségben és sokáig!