Emlékezet

Volt hajdan egy társasjáték. Nyolcan-tízen körbeültünk, s a kezdőjátékos egy kitalált összetett mondatot belesúgott a mellette ülő fülébe. Így járt körbe az üzenet az utolsó résztvevőig. Amikor az fennhangon elmondta, mi jutott el hozzá, s meghallgattuk az eredeti mondatot is, hosszan hahotáztunk. A két kijelentés ugyanis legtöbbször köszönőviszonyban sem volt egymással. 
Életemben már sok ünnepi megemlékezésen voltam, e héten is több településen jártam, már csak a munkám miatt is. Régóta tapasztalom az ember gyakran felszínre törő gyengéjét, hogy nem restell mások dicsfényében pózolni. A kellő eredményesség érdekében persze, változtatnia kell az összképen. Rá kell vennie a példaképeket, hogy kicsit rogyasszák be a térdüket, mert túl magasak hozzá képest. A nagy elődök vágjanak patetikus arcot, mert az neki jól áll. Igazítani kell a reflektorokon, hogy a fényből a ma emberének is jusson, attól minden árnyalat más. És persze, sosem árt a múltat a jelenhez igazítani. Egy kicsit másképp emlékezni, épp csak egy kicsit másként fogalmazni, majd aztán még egy kicsit másképp, és így tovább. Szélsőséges esetben a múló idővel így lehet a dicsőségből átverés, vagy ami talán még rosszabb, fordítva. 
Az egyik idei október 23-i megemlékezésen, talán először életemben, nem dörögte el szónok, mit kell gondolnom 1956-ról. Elődeink sem szónokoltak 68 évvel ezelőtt Magyarország szabadságáról és függetlenségéről. Cselekedtek. Mert csak az számít. 

(Főoldali képünk illusztráció: Shutterstock.)