Iskolapad

Szeptemberben kezdtem levelező tagozaton az egyetemi mesterképzésemet. Már az első órán szemet szúrt, hogy mennyire különböző emberekkel vagyok egy szakon. Húsz évestől a negyven-ötven éves korosztályig vannak „osztálytársaim”, frissen végzett alapszakos egyetemista hallgatók és családanyák, édesapák, cégvezetők egyaránt bent ülnek az órákon. Érdekes látni azt, hogy a közös érdeklődési kör hogyan hozza össze az embereket. Itt már nem az van, mint iskolában, gimnáziumban vagy akár még alapszakon is, hogy a tanulók csak kényszerből vannak jelen az órákon és megy a traccsparti meg a játék. Itt már tényleg mindenki azért van jelen, mert tanulni szeretne és érdekli is az, amit tanul.

A hallgatók - kortól függetlenül - figyelnek az órákon, igyekeznek aktívan részt venni és minél több információhoz jutni. Persze, itt már az oktatók sem úgy állnak hozzá a tanításhoz és az órákhoz, mint például gimnáziumban. Nincs vasszigor, nincs irányítás, nincs pontos tervezet sem az óra anyagának felosztásáról, sem pedig az időbeosztásról. Ennek ellenére - vagy éppen pont ezért - mégis jelen van az a kölcsönös tisztelet oktató és hallgató részéről, ami alapján csendben, figyelemmel és érdeklődéssel telnek az órák. Pedig a legtöbb óra, a levelező tagozat miatt tömbösített, így két-három órás alkalmakról beszélünk. Érdekes egy világ ez. Munka után vagy munka mellett visszaülni az iskolapadba. Az ember teljesen máshogy látja és éli meg a lehetőséget.

Főoldali képünk illusztráció, forrás: Shutterstock