El Camino

Éppen nyolc esztendeje annak, hogy befejeztem az El Caminót. A zarándoklat a ködbe vesző Csendes-óceán partjánál ért véget; ott, ahol a megfáradt vándor lemossa magáról a hosszú út porát, elégeti ruháit, majd elköszön a kormos szikláktól, hogy immár megtisztulva, önmagával és a világgal megbékélve, hazatérjen szeretteihez.

A fésűkagyló által kijelölt irány a lélek szabadságához vezet. Alkalmat kínál az elmélyülésre, amit nem írhat felül a sajgó izom, a kilyukadt cipőtalp, a nem szűnő fájdalom. A mindennapok önsanyargatásán felülemelkedik a cél: Szent Jakab sírja, a rozsdaszínű katedrális Santiago de Compostela főterén, körülötte a hátizsákjukra fejet hajtó emberekkel.

A világ minden tájáról idesereglettek számára itt teljesedik ki a kegyelmi állapot. Megcsináltuk! – sóhajtanak ezer náció nyelvén, nyugtázva, hogy hasznos volt a saját magukkal együtt töltött idő. A párbeszéd énjükkel és a Teremtővel, visszatekintés életükre, a számvetés, amiből akkor jössz ki igazán jól, ha a kiadási oldalon több van, mint amit kaptál.

Miután lemostad magadról a hosszú út porát és hazaindulnál, vetsz még egy pillantást az óceánra: az ismeretlenre, aminek Kolumbusz oly bátran nekivágott. Megcsináltam! – ez volt az én első gondolatom is azon a nyolc évvel ezelőtti napon, és büszkeség öntötte el szívemet, annak dacára, hogy egy métert sem tettem meg gyalog, mert a zarándokbot helyett az autó volt a támaszom.