Hatvan éve szereztek diplomát a hajdani egri főiskolások

A most nyolcvan év fölött járó egykori iskolatársak tizenhat év óta rendszeresen találkozót szerveznek nyaranta, így mondhatni, szinte naprakész ismereteik vannak arról, kivel mi történt a két összejövetel között. Nem csoda, hogy a mostani jeles alkalomhoz illően, a főiskolás évekre terelődött a szó. A tiszanánai születésű, jelenleg Kálban élő dr. Szabó István elmesélte, hogy kis túlzással, egy önkéntes tüzelőhordás indította el a tanári pályán.

– Az utolsó általános iskolai év őszén az osztályfőnöknő segítséget kért ahhoz, hogy a kollégáival közösen lakott albérletben a tüzelő a helyére kerüljön. Mire a két másik osztálytársammal végeztünk a pakolással, munka közben folytatott beszélgetés révén arra a következtetésre jutottunk, hogy nincs is kellemesebb foglalkozás a pedagógusokénál. Ezután mindhárman ezt a pályát választottuk. A felvételire többed magammal az Érsekkertből is emlékezetes öblös székeken ülve vártunk a mai Eszterházy téren. Egy közelünkben ülő férfi kis idő múlva meglehetősen szomorú arccal szólt bele a beszélgetésünkbe.

Csak annyit mondott, hallja, pedagógusok akarunk lenni, de szerinte jobb, ha azonnal elmegyünk innen, és vissza se nézünk, mert rövid időn belül megbánjuk, ha kitartunk eme elhatározásunk mellett.

Szerencsére, nem hallgattam rá, a pályán töltött negyvenöt év alatt elmondhatatlanul sok élmény részese lehettem, s megannyi lehetőség kínálkozott az értékteremtésre – idézte fel dr. Szabó István.

Az egri Ficzere Sándorné Korpás Éva a hajdani tanáraikra emlékezett.

– A tanáraink szigorúak voltak, de nagyon jó viszonyban voltunk velük. Kocsis Károly, Zbiskó Ernőné eljárt velünk moziba. Strandra is gyakran elhívtuk őket, a legtöbbször ott készültünk a vizsgákra. Jókat beszélgettünk, ők pedig közben jósolgatták, kiből mi lesz majd a nagybetűs életben.

Nagyon közel álltak hozzánk.

Bakos József professzor úr volt a legszigorúbb tanárunk, a rendszeretete nem ismert határt. Az előadásokon mindenkinek a megszokott helyen kellett ülnie. Hosszú időn át izgatott bennünket, vajon miért hord a kezében mindig egy cetlit. Egyszer előadás után a katedrán felejtette a rejtélyes papírt. Az volt ráírva: Ne felejts el kenyeret hozni! Somos Lajos tanár úr tudományos értelemben is igazi pedagógus volt. Ha nem készültünk, az volt a szavajárása: Hát mit csináltak maguk egész éjszaka? – mosolyodott el az emléken Ficzere Sándorné Korpás Éva.

A jelenleg Veszprémben élő Virányiné Csehi Jolán a diploma megszerzése utáni elhelyezkedés akkori furcsaságait idézte fel.

– A kínálkozó munkahelyek közül nem lehetett válogatni. A különböző megyékből vezetők érkeztek, és nekünk meg kellett jelenni az úgynevezett kihelyező bizottság előtt. Kocsis Károly, miközben a szentendrei tanácselnökhöz vezetett, azt súgta, menjek oda tanítani, egy éven belül lakást is kaphatok. Én azonban, naiv és lelkes voltam, s úgy döntöttem, szülőföldemen, Szabolcs-Szatmárban fogok oktatni, mert ott rengeteg volt akkor még a képesítés nélküli tanár. Kocsis Karcsi bácsi csak a fejét csóválta. A legelső járási szintű év eleji pedagógiai eligazításon, Nyíregyházán a mintegy hatvan kolléga közül kettőnknek volt diplomája. Ekkor jöttem rá, miért nem értett egyet a döntésemmel egykori egri tanárom, de nem bántam meg azóta se az elhatározásomat, mert ezt kellett tennem. Ma sem értem, hogy az 1280 forintos fizetésből hogyan éltem meg, de a tanítás szeretete elfeledtette a gondokat – mondta Virányiné Csehi Jolán.

A napjainkban Miskolcon élő Liskáné László Edit az utóbbi évek találkozóiról mesélt.

– Nagyon összetartó társaság voltunk. Ahogy elszálltak az évtizedek, s a gyerekek, unokák is kirepültek a családi fészekből, mi pedig nyugdíjba vonultunk. Egyre több időnk maradt, s rájöttünk, hogy rettenetesen hiányoznak az egykori diáktársak. Akinek tudtuk a telefonszámát, felhívtuk, és 2005-ben elindult a máig tartó évenkénti két-három napos összejövetel-sorozatunk. Aki vállalja az aktuális esemény megszervezését, annak a lakóhelyén gyűlünk össze. Balatonfűzfőtől Nyíregyházáig, Egertől a Békés megyei Nagykamarásig bejártuk már az országot, egymás társaságában elfeledjük a betegséget és a bút, még meg is fiatalodunk kicsit az emlékektől. El is határoztuk, hogy addig, amíg legalább ketten maradunk, össze fogunk járni – állította határozottan Liskáné László Edit.