Kopogtatás

Dinnyeszezon lévén jól átrágtam a minap egy cikket, amely biztos módszereket ajánl a vásárlásnál a legfinomabb dinnyék kiválasztásához. Szó nincs benne paskolásról, kopogtatásról, sokkal szakmaibb az ötlettár. 

A kellő ismeretekkel felvértezve indultam a lakásunktól kőhajításnyira álló dinnyeárusító sátorig. A bemagolt regula szerint a szimmetrikus darabok után kutattam, de mindet szabálytalan formájúnak láttam, így taktikát változtattam. Azt figyeltem, melyik külseje fénytelen, a dinnyeválasztási kisokos szerint a fényes héjú darabok még érésben vannak. Sasszemmel mustráltam azt is, látok-e a felületükön vágásokat, nagy horpadásokat, mert azok rovarok, gombák jelenlétére utalhatnak. Közben azon törtem a fejem, miként azonosítsam a dinnyék külsején az extra édességet igazoló száraz foltokat és az érszerű szöveteket. Kezembe véve sorra méricskéltem a súlyukat, mert megjegyeztem, a méretéhez képest relatíve nehéz dinnye jó lédús. Suttyomban nyomogatni is próbáltam a héjukat, mert olvastam, az érett görögdinnye nem puha. Negyedóra múltán tanácstalanabb voltam, mint előtte, így végül mégis kopogtatni kezdtem őket. 
A dinnyeárus, régi jó ismerősöm, megunva a szerencsétlenkedésemet, szó nélkül kettévágta az első keze ügyébe eső példányt, és a kése hegyére tűzve kóstolót nyújtott felém. Ízlett. Elégedetten indultam haza az árus baráti kötekedéssel hátamba állított búcsúszavaival: Miért nem szólsz, hogy segítsek?!… Te, dinnye… 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás Shutterstock)