Nyaralunk

Ragyogó napfény süt a szállást körülvevő kis udvarra. A kék égen hangos krákogással suhan el egy gém, az enyhe szellő suttogva beszéli meg titkait a nyírfa ezüstös leveleivel. Beszélgetésükbe egy kismadár csipogása is beleszövődik. Méhek donganak a virágok körül, a közeli Tisza-tó vizének illata idáig érződik, hozza magával a vágyat a hűvös vízbe csobbanásra. Az árnyékok lustán mozdulnak, rövidülnek, a nap egyre magasabbról ontja tüzét, de még reggeli álmosság nyújtózkodik a kerten túl, a rét fölött. A nyugalmat és csendet aztán csacsogás, tányérok csörgése és paprika, paradicsom, vajas kenyér illata töri meg. Később egy úszógumi szisszenve dagad meg, napvédő kenőcs illata keveredik a rét és a virágok illatával, vidám sürgetés hangzik fel, hogy menjünk már, menjünk már. 

A parton minden kék és barna meg sárga: a víz, az ég, a fák, a homok, de a távoli nádas diszkréten zöld csíkot húz oda, ahol az ég és a tó titkos csókot vált egymással. Mindezt arany csillogással szórja be a nap. A tó vize kellemes, szinte langyos, az iszap puha az alján, a part mellett molnárkák kergetőznek, szitakötők zizzennek fel érkezésünkre. Kicsit távolabb két hattyú úszik fehér habként, nem törődve a fürdőzők zsivajával, csak haladnak céljuk felé, amelyet senki nem tud, csak ők maguk. A víz lágyan ringat, hullámzásában egybeolvad a táj és az ember, a vadon és a civilizáció. Mesevilág ez, akkor is, ha nem az Óperenciás tengeren túl van, hanem itt, a közelben. Csak meg kell látni a csodát mindenben. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Ujvári László/Új Néplap )