A papi szolgálat kihívás a korunkban, de ez az izgalmas benne, mondta a fiatal pap

Idén júniusban hét diakónust szentelt áldozópappá dr. Ternyák Csaba egri érsek. A frissen felszentelt papok közül a vámosgyörki származású Szedmák Zoltán első szolgálati helyének az érsek a Miskolc-Mindszenti plébániát jelölte meg. Szedmák Zoltán 2023. szeptemberétől 2024. januárjáig itt szolgált diakónusként, s immár káplánként tér vissza ide. A fiatal pappal beszélgettünk elhívásról, szolgálatról, küldetésről.

– Mikor, milyen hatásra dőlt el önben, hogy pap lesz? 

– Az én esetemben is, mint ahogy sok papi hivatás indulásál, a település plébánosának szerepe fontos – kezdte Szedmák Zoltán. – Elsőáldozás után nőttem bele jobban az egyházi életbe a ministrálás és egyéb szolgálatok terén, melyek végig kísérték a felső tagozatos és gimnazista éveimet. A hosszú évek mind-mind érlelték bennem a papi hivatást. Ha belépek szülőfalum, Vámosgyörk templomába, egy igényes liturgikus teret látok. Ma, amikor – ha lehet így mondani – minden az olcsó dolgokra mutat, és tömegcikkek vannak, akkor különleges, ha az ember eredetiséggel, szépséggel, minőséggel, igényességgel találkozik, mert megérzi, hogy ez nemcsak úgy, valamiért, mi több, valakiért van, hanem valakinek a tiszteletére. 

– Az egri tanulóévek milyen szépségekkel, illetve leküzdendő akadályokkal jártak? 

– Az első trauma a hirtelen elköltözéssel együtt járó váltás, az új közeg, az akkor még ismeretlen emberek, ismeretlen épület volt. Ezeket gyorsan leküzdöttem. Talán, amit összefoglalóan ki lehet emelni, az a közösség és a közösségi élmények. Évfolyamtársaimmal és a többi évfolyammal számtalanszor részt vettünk különféle programokon, legyen az valamilyen vallási, lelkiségi összejövetel, vagy csak egyszerű együttlét, kirándulások, beszélgetések. Ezek erősítő hatással vannak a szeminaristára. Persze, pont a közösség az, ami néha nehéz is, hiszen lényegében a 6 évből 5 és fél év egy zárt közösségben telik. Ez néha fárasztó, sok türelmet, megértést igényel, nem mindig könnyű.

– Milyen szellemi útravalóval indították el a pályán Egerből? 

– A szellemi útravaló nyilván az a teológiai tudás, amivel felvértezett bennünket az egyház. De nagyon fontos, hogy a szellemi kincseket a papnövendéknek főként magának kell gyűjteni. Ez felelősség, de itt mutatkozik meg az érettség is. Mindenki magának alakítja ki, hogy mennyi időt fordít a tanuláson túl lelki dolgokra, akár az imádság, akár a könyvek adta lehetőségek terén. 

– Hogyan látja az eljövendő szolgálata lehetőségeit egy olyan világban, ahol, sajnos, gyakran már divat is egyházellenesnek, sőt, Isten megtagadójának lenni? 

– Kihívás, ez tény. De pont ez az izgalmas benne. Az első lépés, úgy gondolom, az egyházkép helyreállítása, mert ez segíti az emberek Istenről alkotott képének változását. Az egyház természetesen egy intézmény, de nem merül ki csupán ebben, hisz az egyház Krisztus földön tovább élő teste, ezt pedig nem a körülmények határozzák meg. Ez egy alapigazság. Küzdelem, hogy az egyház hitelesen közvetítse Krisztust, és ebben mindenki felelős. Hogy a sebeket be tudjuk kötni, meg tudjuk mutatni, mi is az egyház, ez nemcsak a papságon múlik. Fel kell ismernie minden templombajáró, katolikus hitét gyakorló embernek, hogy ők is felelősek azért, hogy a világ hogyan látja az egyházat. Nem az a kérdés igazán, hogy ki és milyen a pápa, a püspök, vagy a helyi plébános, az a kérdés, hogy én – legyek akár a klérus tagja vagy világi krisztushívő – életemmel, szavaimmal éppúgy, mint tetteimmel milyen képet közvetítek az egyházamról az emberek felé.

– Mivel vértezte fel az, hogy már pappá szentelése előtt kétszer is személyesen találkozott a pápával? 

– Először is megerősítéssel. Ez a legfontosabb. A történetben az az érdekes, hogy mind a két találkozásunk két szentelés előtt történt. Diakónusszentelés előtt a pápa jött el hozzánk. Kézfogásunkban volt egy olyan értelmezési sík, mintha a pápa azt mondaná: Üdvözöllek! Eljöttem, hogy lássam, kiket fogsz szolgálni! A második találkozásunkkor pedig azt éreztem, mintha az lenne a találkozásunk mögött, hogy meglássam és megérezzem: miközben itt, Magyarországon fogok szolgálni, aközben papként hova tartozok, hol vannak a gyökerek. Rómában találkozni az egyház földi fejével megtiszteltetés, olyan, amit csak alázattal lehet elfogadni és hálával, mert ezt nem én szerveztem, Isten akarta így. Meglepetés volt, amikor a találkozó előtt kiderült, hogy a szentelendők közvetlenül a Szentatya előtt ülnek. A pápához, Péter utódjához közel lenni egy katolikus számára azt jelenti, hogy Péterhez vagyok közel, ahhoz az apostolhoz az utódja által, aki egykor Krisztus nyomában járt. A pápával való találkozás, a közelsége Krisztushoz is közelebb visz.

– Van-e kifejezetten olyan ige a Szentírásban, amely igazi iránytű az életében? 

– Ami sokak számára egy programbeszéd, egy terv, az számunkra mindig egy szentírási idézet. Minden pap a papszentelés előtt választ egy jelmondatot, ami különösképpen megérinti, ami közel áll hozzá, ami valamit kivált belőle. Számomra ez a mondat a Zsoltárok könyvében rejlik, a 27. fejezet 13. versében, mely így szól: hiszem, hogy meglátom az Úr javait az élők földjén. A pap Krisztus népének történetében egy olyan szereplő, aki igazán látja az Úr javait az emberek életében, amikor gyóntat, lelki eligazítást ad, amikor látja egy hívő előre menetelét a lelki életben, vagy egy nem hívő megtérését. A pap belelát az Úr javaiba, Isten működésébe, melyben ő eszköz is egyben. Erre pedig fel kell hívni a figyelmet, hogy mit tesz Isten az emberrel, mit tesz veled. Ez a földi dimenzió. De a pap, a titkok szolgája a hívekkel együtt mást is meglát, ami látszólag földi valóság, de előremutató jel. Ez pedig a liturgia. A liturgiában is meglátjuk az Úr javait, ebben nagy erőt ad az Eucharisztia. Míg a földi dimenzió a múltat és a jelent veszi célba, és azt, hogy mit tesz Isten velünk, addig a liturgia, a szentmise, az Eucharisztia ünneplése azt mutatja be, mit készít Isten nekünk. Mind a kettő nagyon fontos.

– A hagyományos papi szolgálat mellett milyen lehetőségei vannak egy papnak a XXI. században a lelkek ápolására, megerősítésére?

– Ez egy olyan kérdés, melyre nehéz válaszolni. Úgy gondolom maga a papi szolgálat jelenti a lelkek ápolását és megerősítését a 21. században is. Ma azt látom, hogy vannak emberek, akiknek mély lelki igényei vannak, és még jobban el akarnak merülni szabadidejükben a hit igazságaiban. Ez nagyon jó, mert ez a papot is megerősíti, hogy mire kell figyelnie igazán. A lelkek ápolását és megerősítését nem lehet szétválasztani a papi szolgálattól, de ami sokat segíthet, az a közelség és a közvetlenség. Nem szabad elfelejteni, hogy miközben papok vagyunk, mi is hívők vagyunk egyben. Diakónusként volt úgy, hogy azon a plébánián, ahol szolgáltam, beültem a hívek közé egy-egy szentmisére. Fontosnak tartottam emlékeztetni magunkat, honnan indultunk mi is, megérezni, hogy a nép vezetőjeként a nép része vagyok. A pap a feladatát nem Isten népe felett végzi, hanem Isten népén belül, ezt nem lehet elfelejteni. Nem különülhetünk el az emberektől, közöttük kell lenni. A közelségben látja meg a pap, hogy mivel is küzdenek emberek, családok, milyen élethelyzetek vannak. Ha távolságot tartunk, akkor könnyen megeshet, hogy elbeszélünk egymás mellett, és nem tudunk lelkeket ápolni, megerősíteni.