Hatvan éves érettségi találkozót tartottak a káliak

Az idei osztálytalálkozón tízen ülték körül a fehér asztalt, amelynél az egykori gimnáziumi diákévek történései elevenedtek meg. Ha az iskola falai beszélni tudnának, a falak azonban örökre megtartják a titkukat. Ha a féltve őrzött titkaikat nem is, a diákélet élményeit rendre megosztják egymással az osztálytalálkozók résztvevői. Ezúttal azok tették ezt, akik hat évtizede végeztek a Káli Állami Általános Gimnázium IV/a. osztályában.

Az ’50-es évek elejétől óvónőképzőként működő iskolát később gimnáziummá szervezték át, s annak a falai között kezdte meg tanulmányait 1960-ban az Erdős Mária osztályfőnök gondjaira bízott harmincnyolc kisdiák. Körzeti iskola lévén, a tizenhárom helybeli mellett Füzesabonyból, Szihalomról, Kerecsendről, Erdőtelekről, Kompoltról, Kápolnáról, Al- és Feldebrőről, Recskről, Parádról, Átányból, Erkről, Tarnaörsről felvett lányok és fiúk ültek a padsorokban, de volt olyan diák is, aki Tiszadorogmáról, illetve a Borsod megyei Kurityánból került közéjük.

A kinek küzdelmes, kinek kevésbé megterhelő, ám máig emlékezetes négy év elteltével – miután időközben ketten lemorzsolódtak közülük – 1964-ben harminchatan kerültek fel a végzősök tablójára, amelyen a „Hass, alkoss, gyarapíts,/ S a haza fényre derül!” Kölcsey-idézet indította útnak őket a nagy betűs Életbe. Az azóta eltelt hat évtized igazolta, hogy valamennyien megállták a helyüket. Van, akiből orvos, gyógyszerész, egészségügyi dolgozó, mérnök, tanár, óvónő, grafikus, zenész lett, más katonaként szolgált, illetve egyebek mellett a vendéglátóiparban, lakberendezői pályán, postai dolgozóként találta meg a számítását. Ketten külföldön boldogulnak, egyikük Németországba telepedett le, a másikuk Kanadába vándorolt ki, s hol telefonon, hol időnként hazalátogatva tartja a kapcsolatot az osztálytársakkal.

A szakbögyörő és a dolgozatírás 

A még élő egykori IV/á-sok közül ezúttal tízen ülték körül az éttermi fehér asztalt. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, mindenki mondott pár szót magáról, a családról, az unokákról, s a legutóbbi összejövetelük óta történtekről, A fényképek között előkerült a tabló fotója is, s vele együtt egy-egy feledhetetlen történet. Ezek között emlékezetes például néhai latintanáruk jellegzetes mondása: „Sötét felhők gyülekeznek iskolánk felett, latin szakbögyörő készül látogatóba!” A várható szakfelügyelői vizitből aztán az következett, hogy sorra írták a különböző nehézségű dolgozatokat…

Egyik tanárnőjük pedig a szigoráról híresült el: nem tűrte ugyanis a divatba jött rövid szoknya viselését. Óra előtt árgus szemekkel mustrálta végig a lányokat, akik az elvárt, térd alá érő ruhában érkeztek be. A következő szünetben aztán a mellékhelyiségben a gondosan előkészített biztostűvel emelték feljebb a szoknyájukat. A tanárnő könyörtelen volt azokkal is, akik az utcán nem viselték a diáksapkájukat.

Mint Földi András elmesélte, a fiúk is gyakran a szőnyeg szélére kerültek. Az egyik testnevelésórán rövid időre magukra hagyta őket a tanáruk, mire ők vagánykodni kezdtek a rájuk bízott gerellyel. Ész nélkül hajigálni kezdték, mígnem egyikük akkorát dobott vele, hogy a hegyes sportszer az ablakrácson át berepült a közeli, szerencsére éppen üres tanterembe, s a padlóban állt meg. Ebből nagy baj is lehetett volna, az ijedtségnél csak a bekövetkezett számonkéréstől való félelem volt a nagyobb.  A másik csínytevést közvetlenül az érettségi előtt követték el: néhányan az utcán lődörögtek, amikor valamelyiküknek az az ötlete támadt, hogy cseréljék meg az órásmester és a fodrász cégtábláját a házak falán. Úgy is tettek, ám gyorsan fény derült a mókásnak tartott hecc elkövetőire, akik csak egy hajszál híján úszták meg, hogy a záróvizsgák előtt ki ne rúgják őket…

Az évtizedek múltával az öregdiákok úgy döntöttek, hogy már évente összejönnek. A mostani, hatvan éves találkozóra társuk, Diós Magda grafikusművész egy karikatúrával lepte meg őket, amivel önmagukat figurázta ki: „Gyerekek!” – olvasható az összehajló nosztalgiázókat ábrázoló rajzon – „Világosan emlékszem erre a képre, mintha ma történt volna, de mi az a hatvan?”

El kell ismerniük, bárhogy is volt, számukra az már a megszépült múlt.

Tizennégyen az égi osztályban

A mostani találkozó szomorú hírrel kezdődött: éppen aznap reggel hunyt el az a miskolci diáktársuk, aki korábban egyetlen találkozót sem hagyott volna ki. Az esemény szervezője, Péter Ferencné, Gitta az ő, valamint az elmúlt évtizedekben az égi osztályterembe költözött tizenhárom társa emlékére gyújtott gyertyát, s hajtott fejet a többiekkel együtt.