Csillagok

Mindig is lenyűgözve csodáltam a csillagokat, már gyerekként is rengeteget bámultam az eget, gondolkozva azon, hogy mi is pontosan, amit látok. Ahogy teltek az évek egyre inkább azt éreztem, hogy sose fogom megérteni, egyszerűen nem fért kamaszként a fejembe, hogy a semmiből lett valami, ami ráadásul végtelen és mégis tágul. Nem ám tizenéves koromban nem értettem, hogy tágulhat valami ami már amúgyis végtelen, most se értem, de legalább már nem borulok ki rajta annyira, hogy napokig nem tudok enni a gyomorgörcs miatt. Persze nem csak ez a tény bántott akkor, hanem azt se tudtam hova tenni, hogy mi az élet értelme. Végül háromnapi koplalás után úgy döntöttem, hogy úgyse fogom megtudni, miért vagyunk itt a földön, miért léteznek emberek és miért pont itt, úgyhogy ezen felesleges rágódni. Később azért próbáltam megérteni azt amit a fejem fölött látok, lelkesen vásároltam meg Stephen Hawking a térről és időről szóló, a modern fizika témáiról szóló könyvét, majd jöttem rá húsz oldal után, hogy semmit nem értek az egészből. Aztán szerencsére megjelent egy másik könyve, amiben sokkal könnyedebben dolgozza fel ezeket a kérdéseket, elolvastam, de nem emlékszem rá. Szóval lehet nekem jobb, ha csak nézem inkább az eget, keresem vadul a most látható üstököst, és várom minden évben a hullócsillagokat, és ábrándozok arról, hogy egyszer majd megértem a lényeget, mert ugye most csak tükör által homályosan látunk. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás: Shutterstock)