Hívatlanok

Az ember általában nem szeret hívatlanként megjelenni egy társaságban. Ennél már csak az a kellemetlenebb, ha akként is kezelik. Persze, előfordulhat, hogy a jelenlét szükségszerűsége erőszakot tesz a büszkeségen, s úgy forgunk az adott körben, mint aki oda született. 

Kamaszként, amikor már csak gombolásnyira voltál a mennyországtól, persze, hogy nem dobott fel a rühellt unokatestvér megjelenése, aki jobb időpontot nem is választhatott volna, hogy megmutassa a bogárgyűjteményét, miközben persze a csajodnak elment a kedve a matatástól. Ám az sem volt jobb, ha persona non grataként te jelentél meg ott, ahol nem neked osztották az észt, ráadásul észre sem vetted, hogy kábé annyira hiányoztál, mint a zselés pesszárium a fegyenctelepen. 

Csupán egyetlen mikroközösség volt, ahol a hívatlanság rangot jelentett: a falusi lagzik nyáréjszakájának az intim közege. Itt aztán mindegy volt, férfi vagy-e vagy nő, öreg vagy fiatal, a felvégről jöttél-e, netán az alszögből. A körbejáró stampedli, a csokoládétorta szikkadt piskótája fesztivált varázsolt számodra a mások öröméből. 

A menyasszony már rég piros ruhát öltött, a hivatalos vendégek is mind gyakrabban vegyültek közétek trehány ünneplőjükben, merthogy ti kitartottatok az utolsó kupicáig. Aztán szétszéledtetek. A vízválasztót a következő évtizedek jelentették; hiába szűntek meg a sátoros lagzik, vannak, akik még most is gyülekeznek a muzsikaszóra.