Emléknap

Tegnap egy magyarországi áruházlánc promóciós ralijára voltam hivatalos. Egy két évvel ezelőtti szeptember eleji napon is ez volt a munkám. Hatvanból indulva Recsken keresztül Egerszalókig haladtam együtt a mezőnnyel, átszelve a Mátrát, verőfényes időben, gyönyörű tájakon autózva. A sajtótájékoztatókkal megtűzdelt nap általános jókedve vett körül, egy-egy etap végén az országút két szélén integető helybeliek serege várta az érkező autók konvoját. A pihenők alatt került pogácsa, sütemény, kávé, frissítő az általános csevegés, lazulás mellé. Nekem még sincsenek jó emlékeim arról a napról. 
Apám aznap reggel nagyon rosszul lett. Még annyi időm maradt, hogy mentőt hívjak, mielőtt a félszáz kilométerre lévő Hatvanba kellett indulnom. A feleségem várta meg a segítséget, de a kórházba ő sem tudott apámmal menni, nem hagyhatta egyedül – ki tudja, mennyi időre – az idős anyját. A kórháztól egész nap szinte semmi érdemi információt nem kaptunk arról, milyen állapotban van apám. Szűkszavúan csak annyit ismételgettek: a vizsgálatok után többet tudnak mondani. Jobb híján tettem gépiesen a dolgomat, mert ez a munkám. Este végre bejutottam a kórházba, de az ifjú ügyeletes orvos szavaitól sem lettem okosabb. Aztán apám öt nap múlva meghalt. 
Tegnap újra a vármegye útjain autóztam a ralit kísérve, sajtótájékoztatókat hallgatva. A fejemben egyre az járt, hogy két éve ez az aggódás napja volt. Ám, dolgoztam gépiesen, ez a munkám. A múlt mára emléknap lett. 

(Főoldali képünk illusztráció: Shutterstock.)