Álomkép

Ha sokáig vágyakozunk valami után, akkor idealizáljuk, álomképet készítünk magunknak – én legalábbis így voltam az áhított kisházzal, amihez nagy, természetközeli telek tartozik. Sokáig nézelődtem, vártam. Nézelődés közben, ha egy gyönyörű eladó portára bukkantam, néha el-el felejtettem, hogy igen csak be vannak határolva a lehetőségek, mert a bankok nehezen adnak az ilyen tanyasi álomképekre.

Az évek alatt végig igyekeztem azért a realitásnál maradni: apró telek egy völgyben, patakkal a végében – csakhogy nem egyedül döntök. Neki nem tetszett. Balszerencsémre, meglátta viszont a közelben fellelhető legnagyob szemétdombot. Szokása első látásra szerelembe esni, ellenérvekről tudomást sem véve. Ráhagytam, megszerettem, de nem felejttem el, hogy nagyon nehéz lesz. A hogyan és a miből elég lassan körvonalazódott. Volt egy pillanat, amikor azt hittük, nem sikerül, de végül összejött: tetemes adóssága lett mindkettőnknek, abból meg fejenként majd' félhektár és a közös kicsi romos ház. Meg a sok szemét. Az is közös.

Nem volt lelkesedéstől mentes a munkával töltött első hétvége, de második nap már láttam az arcán, hogy minden csepp verejtékkel oszlik a rózsaszín köd. Egyszer majd csodás lesz a négysávos zaja helyett a reggeli madárcsicsergésre ébredni a friss levegőn és nézni a naplementében osonó első vadakat, de most azt hiszem, vigyázi kell, hogy ne veszítsük szem elől a célt és ne váljon semmivé az álomkép.

(Főoldali képünk illusztráció, forrás Shutterstock)