Hirtelen halál

Csütörtökön este megbeszéltem telefonon falumbeli egykori középiskolai osztálytársammal, hogy másnap délelőtt átszaladok hozzá egy elintézni való ügy miatt. Pénteken találkoztunk, délután dolgozni volt, késő este pedig meghalt. Arról, hogy elment, csak hétfőn értesültem. Erre szokták mondani faluhelyen, hogy ennyi volt egy élet. Aki az ügyben – mint én is – csak távolról érintett, maximum megdöbben, részvétét fejezi ki az itt maradt hozzátartozóknak, de akik ezeket a részvétnyilvánításokat kapják, azoknak egészen más. Nehéz a halállal megbarátkozni. A sajátunk „egyszer majd úgy is eljön” tudatával egészen biztosan. Néhai osztálytársam özvegyétől tudom, hogy Feri 69 éves koráig minden lehetséges szűrővizsgálatra elment, mérte cukrát, vérnyomását, egészségügyi panaszai nem nagyon voltak, ezért is felfoghatatlan az, ami pár tucat perc alatt bekövetkezett. A nagy többség életvégi útja azonban nem ilyen. Betegségek, fájdalmak, időskori kórok teszik nehézzé az utolsó éveket. Azt mondta valaki­, hogyha az Isten, a sors vagy a véletlenmilliárdok összjátéka úgy akarja­, hogy neki is meg kell már halnia, akkor magának­ ilyen véget kíván. Fájdalmak, lelki terhek és szenvedések­ nélkül­, mondhatni egy pillanat alatt. Az az egyik baj persze ezzel a kívánsággal, hogy az emberi élet nem így működik­, na meg nincsen tekintettel az életben maradt hozzátartozókra. Mert bizony az itt maradottak nem készülhettek fel ilyen tragédiára, aminek feldolgozása nem egyszerű, és nem is érdemelték meg. 

(Főoldali képünk illusztráció, forrás Shutterstock)