Macskaönzés

Mondják, a macskák önző állatok. Ezt persze egy olyan vérbeli macskás, mint én, sokáig rágalomnak tartottam. Kétségtelen, hogy a macska nem csóválja a farkát, és nem rohan lelkesen lihegve, mint egy kutya, ha a gazdája közeleg. Az eldobott labdát vagy botot se hozza vissza, büszkén loholva. Mégis vannak arra utaló jelek, hogy a cica is ragaszkodik a kenyéradó gazdájához. (Igaz, kenyér alatt olyan méregdrága macskaeledeleket értek, mintha én lazacon és beluga kaviáron tengetném a hétköznapjaimat.) 
Szóval vannak a cica ragaszkodásának jelei, itt van mindjárt a dorombolás, vagy lábamhoz dörgölőzés. Így érveltem nem egyszer, de százszor is a macskák védelmében. 
Mígnem a cicám, aki egész életében vagy a lábam alatt sündörgött vagy az ölemben ült, egyszer csak megöregedett. Őnagysága már lassan 19 éves lesz, és megváltozott. Nem hízeleg a simogatásért, nem érdekli, mit mondok, mit csinálok. Lelassult, magába zárkózott, és látszólag semmire sem figyel. Kivéve, ha a konyhába megyek, akkor rohan, és tülekedik, enni kér. 
Nem tudom, a macskáknál létezik-e demencia, és az enyém elbutult-e vajon. Lehet, hogy csak az önzése dolgozik, s a mindenáron élethez ragaszkodás munkál benne. Adj enni, és hagyj békén, üzeni az öreg macskám, miközben melengeti magát a konvektor előtt. Én pedig ráhagyom, és továbbra is megvédem őt a kutya-macska vitában. 
Elvégre mi együtt öregszünk. 
 

(Főoldali képünk illusztráció: Shutterstock.)