Az idő szép!

A héten beköszöntött az első igazi novemberi köd. Általában nem szeretjük, mert ez az első valódi találkozás a közelgő téllel, nyirkossága áthatol a kabáton, szinte a csontokat dermeszti. A fűtött autóból azonban számomra kedves látványt nyújtott a gomolygó fehérség az unalomig ismert úton. Olyan volt, mint egy időutazás, és hamar rá is bukkantam egy jó negyvenöt évvel ezelőtti emlékre.

A gimnáziumi angolórákon egykori tanárom nemcsak az angol szavakat, mondatokat és a nyelvtant igyekezett megismertetni velünk, de a brit lélek néhány alapvető rezdülésének demonstrálására is volt gondja. Az órák kezdetén – a szigetországi társalgási formulát követendő – először az időjárás taglalása került sorra. A hetesnek az egyéb beszámolói elhadarása után jelentenie kellett azt is, milyen éppen az időjárás. Történt egyszer, hogy hetesként, az óraközi szünetben, mint rendesen, a friss rockslágereket hallgattuk a haverokkal, mit számított, milyen az idő kinn. Az angolórai jelentésig eszembe se jutott tájékozódni. Így aztán azt mondtam, ami eszembe jutott: 

Az idő szép!

A tanárnő kimért léptekkel az ablakhoz sétált, hosszú másodpercekig gondosan tanulmányozta a tejfehér semmit. Akkora köd volt ugyanis, hogy még a szomszédos templom körvonalai sem voltak kivehetők benne. Végül rám nézett, és bólintott a nyelvtanilag egyébként helyes kijelentésemre: Valóban, szép!

A minap ismét azt éreztem, hogy a komor idő is szép lehet, ha kedves emlékek fűződnek hozzá.